TIZENHÉT

Port Rua jórészt a légiósok barakkjaiból, azok melléképületeiből, műhelyekből, kereskedelmi állomáshelyekből, raktárakból és az állandó lakosok házaiból állt. Mindezek egyenes, keskeny utcákon zsúfolódtak össze, hogy a magas, szabályos közönként tornyokkal megerősített cölöpkerítés körülzárja őket. A kerítésen kívül sátrak, bódék és viskók burjánzottak, ahol a menekültek valamelyes biztonságra lelhettek, míg támadás nem érte a várost. A kunyhóktól még távolabb terültek el a szántóföldek és a farmok épületei, a város éléskamrája. Ezek legtöbbje azonban elhagyatottan állt a hőségtől tönkrement mezők közepén. Néhányat tassui portyázók dúltak fel. A légió egységei időnként nyugatra és északra is kivonultak, legalább annyira élelmet szerezni, mint az ellenséget zaklatni.

A hegytetőről, ahol a katonák főnökére várt, Arnanak alig látta a települést. Tisztán látszott viszont barnára égett völgyében az Esali hosszú, fényes sávja. A távolban megcsillant a Rua-öböl torkolata, azon túl pedig az Ehur-tenger szürkés csíkja. Látcsövével még a halászni próbáló hajókat is kivette – nem merészkedtek túl messzire, tartottak a barbárok portyáitól –, és a látni vélte a Zera Victrix utánpótlási és visszavonulási útvonalát biztosító gályák árbocait is, ahogy a város kikötőjében ringatóztak.

Az ég szinte fehéren izzott a két nap fényében. Bár a levegő meg sem rezdült, szárazságától zörgött a harcosok sörénye és irhája, mégis mintha forrt volna. Arnanak és hatvannégy testőre a pajzsokon és fegyvereken kívül semmit sem viselt. Igyekeztek elkerülni a fémrészek érintését, de még így is úgy érezték, hogy elepednek a szomjúságtól.

Vajon hogy érzi magát a teljes páncélzatban felfelé kaptató hatvannégy légiós, akik nagy része a hideg Haelenből vagy a szelíd Beronnenből származott?

Lazán ügetve, lobogó zászlóval közeledtek, lábuk alatt dobogott a téglakeménységűre száradt talaj, és szanaszét repültek a száraz liaágak. Harci rendben vonultak, a rajok szakaszokra (három nehézpáncélzatú harcos és egy teherhordó: négy íjász és két nyílhordozó, mely utóbbiak egy-egy hatalmas pajzsot is cipeltek; nyolc könnyűgyalogos, szükség esetén gyors felderítők és remek közelharcosok), és egy katapulttrióra (a vontató, a kezelő és az utántöltő) oszlottak. A három szakasz háromszor huszonegy tagja, plusz a parancsnokuk tette ki a raj hatvannégy főjét, már ha nem lépték túl a megbeszélt számot.

Ami azt illeti, túllépték, de Arnanak nem lett dühös. A plusz egy fő ugyanis egy ember volt!

Fehér ruhát viselt, a fejét ő is bekötötte a napszúrást elkerülendő, mozgása rejtélyes látványt nyújtott. A tassuik között izgatott mormogás és sugdolózás kezdődött.

– Nyughassatok! – szólt rájuk Arnanak. – Reméltem, hogy így lesz. Ne feledjétek, ezek a lények is halandóak. Vagy talán nem ejtettem fogságba az egyiket?

A jövevény sokkal magasabb és testesebb volt, mint Jill Conway. Kétségtelenül hím. Arnanak azon töprengett, hogy vajon lapul-e valamilyen halálos fegyver azok alatt a bő ruhák alatt, hogy egyetlen lövéssel elsöpörje őt és csapatát. Nem tartotta valószínűnek. Akkor honnan tudná a hím, hogy hol őrzik a nőstényt? Nem, bizonyára csak nemrég érkezett egy égi hajóval. A Zera parancsnoka már sokkal korábban szabadon engedett néhány tassui foglyot, azzal az üzenettel, hogy tárgyalni szeretne vele. Arnanak még az üzenet kézhezvételének napján útra kelt Uluból, és futárokat küldött előre, hogy tisztázzák a találkozó helyét, idejét és feltételeit. Még alig érkezett meg és vert tábort, ezért nem hallhatott a jövevényről.

A légiósok két lándzsahajításnyi távolságban megálltak. Zászlójukat békés szándékuk jeléül háromszor meglengették. Arnanak a maga részéről a földbe döfte a kardját. A két vezér előrébb lépett.

Kissé ijedten ismerte fel a másikban Larrekát. Az öreg Egyfülűt mindenki ismerte. Arnanak látta már néhányszor, még a háború előtt, Port Rua-i látogatásai során. Tehát visszatért a Déltengereken túlról, és az ellenségei jóindulatára bízza az életét? Miért is ne? – döntötte el a tassui. – Én is személyesen jöttem el, és tőlem sokkal jobban függ a harcosaim ereje, mint tőle az övéi.

– Üdvöz légy, főnök! – köszöntötte Larreka a barbárok nyelvén. A szokásos jókívánságokat nem tette hozzá.

– Tisztelet és boldogság néked, Parancsnok! – viszonozta Arnanak az üdvözlést sehalaiul. – Legyen béke közöttünk!

Larreka némán állt, világoskék szeme fürkészően fúródott a másik zöld szempárba. Arnanak öntudatlanul is felvette a légiósok szokásos állását: a felsőtest és a törzs egyenes, a lábak szabályos négyszögben, a farok felemelve. Larreka előrébb lépett, és felkínálta a bal kezét. Létrejött közöttük a Triádok beavatottjainak kézfogása, amit néhány rituális mondat kísért.

– Hol szolgáltál? – kérdezte Larreka, miután kezeik szétváltak.

– A Tamburu Stridernél – válaszolta Arnanak. – Az utászoknál, főleg az Iren-szigeteken. De az már nagyon régen volt.

– Igen, nagyon régen lehetett… Te vagy Ulu hadura, ugye? Istenemre, elég sokat hallottam már rólad. – Larreka egy pillanatra elhallgatott. – És már találkoztunk. Te biztos nem ismertél fel a sisakomban. Én viszont a Végső Sötétségben is rád ismernék. Te raboltad el az embert a hajómról. És én dobtam át a ládáját a tiedre.

Arnanak szíve összeszorult. Sorsszerű ez a találkozás – a Nap, vagy a Parázs Csillag okozta? –, vagy csak a Vándor kegyetlen tréfája, a végzet előjele – vagy semmié?

Mivel Larreka csak szótlanul állt, rátért a találkozó tulajdonképpeni témájára.

– Akkor talán helyes, hogy újra találkozunk. A mai napra kössünk fegyverszünetet, hadd pihenjenek együtt a harcosaink. – Odaintett a nemrég felhúzott sátrak felé. – Hoztunk magunkkal egy kis sört is.

– Nekünk és ennek az embernek el kell rendeznünk néhány dolgot.

– Persze.

A harcosok a saját szokásaiknak megfelelően megesküdtek, kiléptek az alakzatból, letették a fegyvereiket, és elvegyültek egymással. A déliek valamivel feszültebbek voltak, mint az északiak. Larreka sehalai nyelven bemutatta Arnanaknak Ian Sparlingot, majd mindhárman odamentek a szálláshoz. A teljesen hétköznapi sátor egy világoskék fűcsomó közepén állt, két oldalát a jobb szellőzés érdekében felhajtották. A viharok által délre sodort starklandi magvak már most jobban megéltek, mint a halandókat tápláló növények.

A sátor árnyékában szőnyegek, sör, vizestömlők és kupák vártak rájuk. Az istáriak elheveredtek. Az ember nehézkesen telepedett le, karjait elgyötört arccal a térdére fektette, már amennyire Arnanak meg tudta ítélni.

– A fajtádbeli, aki Jill Conwaynek nevezi magát, jól van – mondta neki Arnanak. – Semmilyen sérülés nem érte, és ha rajtam múlik, nem is fogja.

– Ezt… ezt örömmel hallom – csikorgatta a fogát Ian Sparling.

– Elfogtam, mert lehetőségem nyílt rá. Többek között épp azért, hogy ez a találkozó létrejöjjön. Mi mindig is készen álltunk a békekötésre. Egyszer sem válaszoltak…

– Semmit sem üzentél nekünk – vágott közbe Larreka olyan száraz hangon, mint amilyen száraz a talaj volt. – Csak annyit, hogy a légiók tűnjenek el innen.

– Ez a mi földünk – jelentette ki Arnanak úgy, hogy az ember is hallja.

– Nem minden része! – vágott vissza Larreka. – Már sok-sok oktád óta itt állnak a városaink. A helyüket a korábbi tulajdonosaiktól vettük meg, akik örömmel látták a civilizált kereskedőket. Azóta gyakran kellett megtorolnunk a banditizmust. Ki meri közületek azt állítani, hogy övék a városaink?

Arnanak most már egyenesen Sparling felé fordult:

– Mi, tassuik örömmel léptünk volna kapcsolatba a ti fajotokkal. De sohasem nyílt meg előttünk a kaputok.

– Időnként kutatókat küldtünk ide – válaszolta az ember. Arnanak, aki már sokat beszélgetett Jill Conwayjel, érzékelte a feszültséget a hangjában. – De akkor még nyoma sem volt valamilyen közös célnak vagy egységes vezetésnek. Mostanában pedig megvolt a magunk baja… – Előrehajolt. – Azért jöttem, hogy Jill kiszabadulásáról tárgyaljak. Ha valóban a barátságunkat kívánod, akkor azonnal add őt át nekem.

– És utána majd megint beszélünk?

– Mit akarsz tőlünk?

– Segítséget. Hallottam, hogyan segítitek majd a Gyülekezetet a következő hatvannégy év során. Az én népem élete talán kevesebbet ér?

– Én… én nem tudom… hogyan segíthetnénk.

– Aha – mondta Arnanak barátságtalanul. – Egyetlen történetet sem hallottunk a beronneniek számára készített lenyűgöző építményeitekről, sem a beígért csodákról.

Ian Sparling elgondolkodott. Mikor megszólalt, szavai őszinte tiszteletet ébresztettek a tassuiban.

– Mindenféle jutalmat megérhetnék neked, de minek? Te túlságosan intelligens vagy. Inkább beszéljünk a lány váltságdíjáról. Kérd a lehetetlent, és semmit sem kapsz – nem, még a semminél is kevesebbet: a hazád lerohanását, a terveid romba dőlését. Kérj valami ésszerűt, és valószínűleg megkapod.

Arnanaknak azonban minden tisztelete ellenére le kellett csapnia.

– Ha képesek vagytok elpusztítani Dél-Valennent, miért nem tettétek még meg? Már eddig is épp elég gondot okoztunk a Gyülekezetnek, a Gyülekezetnek, amit meg akartok menteni. Miért tartjátok vissza a katonai segítséget? Talán azért, mert nincs is?

– Nem azért jöttünk ide, hogy ellenségeket szerezzünk – szedte össze magát Ian Sparling. – Most még nincs itt az ideje a fenyegetőzésnek. Nevezd meg a váltságdíjat.

– Mit tudtok felajánlani?

– Először és mindenekfelett, a jószándékunkat. Aztán szerszámokat, anyagokat, tanácsokat, hogy segítsünk átvészelni a rossz éveket. Például e helyett a nehéz sátorszövet helyett tudnánk adni olyat, ami sokkal könnyebb, sokkal erősebb, nem bomlik és tűzálló. Azokkal sokkal nagyobb területeket járhatnátok be a vadászatok során.

– Ng-ng, szívesebben látnék egy szállítmányt azokból a fegyverekből, amiket a légióknak adtatok – nézett Arnanak Larrekára. – És persze meg kell szüntetnetek a Gyülekezetnek nyújtott támogatást.

A parancsnok rekedten felkacagott, és hüvelykujját beledugta az előtte lévő kupányi sörbe.

– Ennek se túl jó az íze – jelentette ki.

– Tudom, hogy előre összebeszéltetek – dőlt hátra Arnanak acélos nyugalmat erőltetve magára. – Nem igazán hiszem, hogy az emberek hajlandóak vagy képesek lennének feladni hosszú távú céljaikat egyetlen társuk érdekében. Erre éppen ez a társuk figyelmeztetett. Tiszteletreméltó a büszkesége.

– Akkor beszéljünk arról, amit valóban megtehetünk! – sürgette Sparling.

– Így van – helyeselt Arnanak. – Tegyük azt, Larreka. Szabadon menjen el a Zera Valennenből, a mi jó szándékunktól kísérve, vagy inkább pusztítsuk el? A halottak csontjait errefelé a jósok használják, Beronnenben viszont semmi hasznukat nem veszik. Még nem késő arról tárgyalni, hogy melyik tűztengeri szigeteket tarthatjátok meg – amíg készen nem állunk az elfoglalásukra –, bár a legjobb az lenne, ha egyenesen hazamennétek.

– Hagyjuk az üres fecsegést! – csattant fel a légiós. – Azt hittem, megegyezhetünk néhány értelmes dologban. Ha békén hagyjátok a halászainkat és vadászainkat, akkor azok csak kis csapatokban fognak járni, és nem gyújtják fel a szántóitokat. Valami ilyesmire gondoltam.

– Ebben egyetértünk – bólintott Arnanak. Ez a fordulat sem érte váratlanul.

– Várjatok! – kiáltott fel az ember. – És mi lesz Jillel?

– Semmit sem ajánlottatok fel érte, ami felérne azzal az értékkel, amit a ti támogatásotok jelent a Zerának – tárta szét a karját Arnanak. – Most fel tudsz ajánlani valamit? Ha nem, akkor a túsz velünk marad a győzelmünkig. Közben időnként újra beszélhetünk a váltságdíjáról – a váltságdíjáról, és sok minden másról is.

Hát nem érted, Ian Sparling? A célom az, hogy a tassuik ne kóborló éhezőkként, hanem gazdagságtól és szerencsétől övezve maradjanak fenn. Azt hitted, hogy ilyen olcsón meg tudsz minket vásárolni?

– Ha más nem is, de ez az első lehetőség arra, hogy megismerjük egymást – ami sokkal többet ér, mint egy rakás árucikk. Úgyhogy ne aggódj a társadért. Inkább azon gondolkozz, hogyan juttassuk el neki az egészséges élethez szükséges dolgokat, amíg a népem vendégszeretetét élvezi.

Ian Sparling hosszan rámeredt. A távolból halkan hallotta a fel-alá járkáló, beszélgető harcosok hangját. A sátor levegője szinte felforrt. Szinte érezni lehetett az égett szagot.

Larreka törte meg a csendet.

– Úgy tudom, a valenneniek vezérének nemcsak erősnek, hanem okosnak is kell lennie. Mégsem láttam ma még egyetlen jelét sem a bölcsességének. Kár, hogy meg kell ölnünk, Arnanak. A légióddal kellett volna maradnod.

– Kár, hogy nem adod fel a várost – viszonozta a Hadúr az udvarias gesztust.

– Rendben – rezzent össze Ian Sparling. – Gondoltam, hogy ez lesz a vége. Vigyél hát el engem hozzá.

– Micsoda? – lepődött meg Arnanak.

– Teljesen egyedül van, harcias idegenek között. Lehet, hogy jót akarnak, de ő nem tartozik közéjük, és azt sem tudják, hogyan kezeljék, ha valami… ha valami baja esne. Hadd menjek oda hozzá! Miért ne engednéd meg? Két túszod lesz.

Arnanak nem Sparling arcát tanulmányozta, ami ugyanolyan idegen volt számára, mint a dauriké, hanem Larrekáét. A parancsnok mereven nézett maga elé. Biztos, hogy együtt találták ki ezt a megoldást.

Döntenie kellett. Mi az élet, ha nem a kockázatok sora? – Nem ígérhetek semmit – figyelmeztette Arnanak. – Hosszú, nehéz út vár rád. És ott sem lesz könnyű az élet.

– Annál inkább mennem kell – jelentette ki Ian Sparling határozottan.

– Előbb mindent meg akarok nézni, amit magaddal hozol: a ruháidat, az élelmet, mindent. Mindent a kezembe akarok fogni, és te meg fogod mutatni, hogy mi mire való. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem tervezel árulást.

– Természetesen.